Hamvazószerdától húsvétig böjt van. Hétszer hét, azaz negyvenkilenc nap. A böjt pedig „csak” negyven nap. Köztük a vasárnapok – de hiszen az mind-mind egy-egy húsvét, akkor nem is lehet hát böjtölni! Miért, a többi napon böjtölünk? Hogy is állunk ezzel mi, evangélikusok?

Beszélünk a böjti időről, de ez sem különbözik a többitől. Ugyanúgy eszünk, iszunk, ugyanúgy viselkedünk. Hasonlóan zajlanak a napjaink, futnak a heteink, mint bármikor máskor. Az a mi tradíciónkban csak formaság, hogy pénteken nem eszünk húst. S az öntudatosabb lutheránus hozzá is teszi, „mi nem ilyen külsőségekben, látszatdolgokban tartjuk a böjtöt”. Miért, másként igen? Vagy itt is megtörtént, ami az ősi keresztény tradíciók nem egyével, hogy a fürdővízzel kiöntöttük a gyereket?

A formális dolgokat elhagytuk – mondván, úgyis kiüresednek a szokások –, de helyette csak az űr maradt, amelyet nem töltöttünk meg semmi mással. Úgy teszünk, mintha nem is lenne szükségünk rá. Pedig a Szentírás a böjtölésről gazdagon tanít, s a mi Urunk nemcsak hogy „ajánlotta” övéinek, de maga is gyakorolta. Sőt még azt is elmondta, hogy bizonyos dolgokat csak böjtöléssel lehet megoldani. Testünknek, lelkünknek szüksége van a böjtre. Régen is volt, ma is van. Jézus korában is, de éppen úgy 2020-ban is.

Német testvéregyházunk már több évtizede ötletekkel segít böjtölni. Mozgalom indult annak idején ezzel a mottóval: „Sieben Woche ohne…” – „Hét hét … nélkül”. A negyven nap alatt lemondunk valamiről, ami nagyon fontos számunkra. Megmutatjuk ezzel, mi vagy ki uralkodik rajtunk. Mi vagy ki a legfontosabb nekünk. De nemcsak egyszerűen lemondunk, hanem annak ellenértékét, amit nem vásárolunk meg, felajánljuk valamilyen fontos karitatív célra. Lemondani hét hétre kávéról vagy édességről, cigarettáról, alkoholról vagy kóláról vagy valami olyasmiről, ami jellemzően meghatározza az életünket – bár nélkülük is van élet…

Ki az úr a háznál? Én, vagy azok a dolgok, amelyeknek nem tudok ellenállni? Magam is próbáltam. Néhány éve nem kis önfegyelemmel sikerült átvészelnem az időszakot a számomra nagyon fontos kávé nélkül… Van, aki nem enni-, innivalóról vagy élvezeti cikkről mond le. Létezik internetböjt, Facebook-böjt, tévéböjt, autóböjt, s még sorolhatnám. Eszközök, amelyek nélkülözhetetlennek tűnnek, s azután kiderül, hogy mégsem azok.

Idén miről mondjak le? – vetődik fel már most a kérdés. Jó önfegyelmezési eszköz, sőt egészséges folyamat is lehet belőle. Pedig az csak az első lépés. A lemondás nyomán keletkezett üres helyre talán valami más, valami tényleg fontosabb, valami igazán értékes kerülhet. Talán jobban tudok figyelni külső-belső folyamatokra, netán jobban tudok figyelni Istenre? „Boldogok a lelki szegények…” – zsong a fejemben a Hegyi beszéd sokszor félreértett mondata. Ha tele a gyomrom, a fejem, a lelkem mással, lehet, hogy nem jut hely Istennek.

Évek óta foglalkoztatnak ezek a kérdések. S oly nagyon vágyom rá, hogy kialakuljon újra egy egészséges, biblikus evangélikus keresztény böjtkultúra. Olyan igazán jézusi, ahogy az én Uram gyakorolta, és ahogy ő értelmezte ezt az ősi emberi szokást, a böjtöt. A test és a lélek böjtjeit.

S most – megvallom őszintén – egy kicsit megzavart ez az idei német ötlet: „Sieben Woche ohne Pessimismus.” Hét hét pesszimizmus nélkül?! Ez valahogy nem illett az eddigi képbe. Lehet, hogy ezért talált szíven ennyire. Ebben a borúlátó világban és a búsongásra hajlamos magyar lelkek között negyven napon keresztül lemondani minden – még oly jogosan feltörő – negatív gondolatról, kritikáról, megjegyzésről? Hét héten át nem panaszkodni? Egy rossz szót sem mondani? Lemondani a rosszkedvemről? Lemondani a fanyalgásról, mérgelődésről, grimaszokról? Ennyi időn át csak pozitív tényeket keresni a jól megszokott, már életünk részévé vált kesergés helyett? Nem irreális elvárás? Nem emberfeletti próbálkozás?

Azt hiszem, mégis megpróbálom. Nem tudom, mi lesz, ha sikerül, és hét héten át nem szennyezi a lelkemet és az agyamat. Nem gondolni rosszra, nem sugározni negatív hullámokat, nem keresni az okot a rosszallásra. Sokkal inkább meglátni a jót, nevetni jóízűeket, örülni annak, ami szép (állítólag ebből van több… ). Nem bosszantani mást, nem kibeszélni a másikat, nem megharagudni az embertársamra (még akkor sem, ha igazam van). Hú, de furcsa lenne! De azért megpróbálom.

De lehet, mégsem. Úgysem fog menni. Ennél én rosszabb vagyok. Ennél sokkal jobban átjárnak a világból rám áradó negatív információk. Ennyire nem tudom kivonni magam kesergő honfitársaim hatása alól. Ennél sokkal inkább meghatároznak a sötét energiák. Apropó: energiák. Isten energiája is kevés, hogy a negatív erőkön felülkerekedjenek a pozitívak?! Hát nem ezt látjuk nap mint nap?

Az evangélium Isten ereje – írja Pál a Rómában élőknek (Róm 1,16). Az eredeti görög szó mindenki számára érthető: erő = dünamisz. Amikor az apostol Isten munkálkodásáról beszél, akkor a görög eredetiben az „energiá”-ról van szó (Fil 2,13). Amihez nekem kevés az erőm, ahhoz Istennek van ereje és energiája. Nála nincs energiaválság. Vele ez a jó kis kísérlet kipróbálható. Isten energiájával lehet hét hét pesszimizmus nélkül!

Mégiscsak megpróbálom. Valaki velem tart? (Kicsit izgulok – nem is kicsit.)

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 5–6. számában jelent meg 2020. február 16-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.