„Mikor az udvar közepén tüzet raktak és körülülték, Péter is leült közéjük.” (Lk 22,55) 

Látszólag idillikus környezet. Udvar: biztonságot ûadó, falakkal övezett, nyugodt hely. Az udvaron lobogó tuűz: fény és melegség. A tűz körül emberek: a közelség könnyít a szívekben kavargó, nyugtalanító gondolatokon. Nem csoda, hogy Péter a tűz mellé, az emberek közé ül az udvaron.

Itt a helye? Erre készült? Néhány órával korábban másképpen gondolta: Jézus mellett marad. Akár egyedül is. Jól emlékezik még a szavakra: „Uram, kész vagyok veled menni akár a börtönbe, vagy a halálba is!” Körülötte a beszélgetés egyre kellemetlenebb. Vállalnia kellene tanítványságát, de a gondolatai, a szavai kisiklanak ellenőrzése alól. Mintha nem is ő szólalna meg: „Nem ismerem őt!” „Nem vagyok!” „Nem tudom, mit beszélsz!” Kihez tartozik hát? Azokhoz, akikkel beszélget, akiknek csak nemet tud mondani? Tartozhat Jézushoz, akit éppen megtagadott? A falakkal körülvett udvar szinte összenyomja, szeme nem bírja a tűz fényét, az emberi szó csaknem kétségbeesésbe kergeti.

Hajnalodik. A közelben kakas kukorékol. A szobában kis mozgolódás támad, Jézus megfordul. Pillantása Péter tekintetével találkozik, akinek most jut eszébe a figyelmeztetés, saját fogadkozása, a korábban nem értett mondat: én imádkoztam érted! Az udvaron, amelyre mindig arcpirulással emlékezik, megtanulja: nem azért tanítvány, mert alkalmas rá, hanem mert hűséges Mestere van, akinek szeretetéből mindenkinek jut. Még annak a tanítványnak is, aki nem tartott ki mellette.

A Visszhang című kötet megvásárolható a Luther Kiadónál.

A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. www.nka.hu