Petrichevich Horváth Lázár írja a Jelenkorban az 1840. augusztus 20-i nagycenki István-napról: „Ebéd után legszebb élvezést nyújta háziasszonyunk [Széchenyi István felesége] elragadtatásig gyönyörködtető szavalata Berzsenyiből…” A kérdés számomra az, hogy melyek lehettek azok a versek, amelyeket a grófnő elmondott ezen a jeles eseményen hetven vendég előtt. Tudjuk, hogy Széchenyi folyamatosan tanította feleségét a magyar nyelv ismeretére. Kezdetben Berzsenyi néhány versét is lefordította németre, hogy Crescence is érezze, milyen nagy költő.

Ha a grófnő az István-napon Berzsenyit szaval, elképzelhető, hogy Az esthajnalhoz című verssel lepi meg a hallgatóságot, amely az ő boldogságát is hordozza. Egyébként könnyen megtanulható költemény. Az utolsó két versszakát idézem:

Nem szabad kijelentenem,

Mely boldog vagyok;

S hogy ki az én egyetlenem,

Kiért hervadok.

Csak a néma hold mosolyog

Rám szemérmesen,

Mikor az örömcsepp ragyog

Forró szememen.

Széchenyi számára fényforrás Berzsenyi költészete, és Berzsenyi számára politikai eszménykép Széchenyi. A grófot vakon követné a lantos.

„Legvalódibban tisztelt Hazámfia!” – így szólítja meg a gróf levelében a költőt. Másutt pedig emígy: „Édes Berzsenyim!” Széchenyi gazdag levelezésében kevés az ilyen mondat. A poéta ekképp fordul Széchenyihez: „Méltóságos gróf! A nagy névnek nincs szüksége a poéta koszorújára; hanem a poézisnek igenis gyakran van szüksége a nagy névre!” Széchenyi rohanna Niklára, de a költő feltartóztatja: „Fájdalom! – Ne jöjjön méltóságod Miklára [sic!]. Nincs itt egyéb, mint görög szegénység, lírai rendetlenség, pipafüst s egy durva demokrata.”

Soha nem találkoztak. Csak a levelek őrzik lelki és szellemi összetartozásuk emlékét. A sors nem adta meg, hogy a két óriás megölelhesse egymást. A magány összetörte a költőt. (Kazinczy is meghalt anélkül, hogy látta volna Berzsenyit.)

Amikor Széchenyi döblingi magányában visszatekint az életére, azt írja az Önismeretben: „A költő álmodik, a látó méláz. Sokszor e két szerep egybefoly – így például Berzsenyi és Vörösmarty nemcsak költő, de látó is volt. Az első, mikor a magyarokhoz szólott, a másik, mikor »szózatát« jövendölőleg elmondta!”

Németh László írja: „Anglia volt Berzsenyi kedvenc állama; onnét várta […] a művelt főmagyart, amíg meg nem kapta Széchenyiben.” Másutt pedig: „Berzsenyi és Széchenyi közt több a rokon vonás, mint a felületes pillantás hiszi. […] Kedélyükben dolgozzák fel a világot, s nem az eszükkel ismergetik. […] A két ember közt a lényeges különbség: mozgékonyságuk.” S aztán egy elgondolkodtató sor: „Berzsenyi utolsó nagy olvasói a 19. században minden bizonnyal Széchenyi és Wesselényi voltak. Ők a maguk emberszabását olvasták benne, s mint Berzsenyi ércével konduló szobrok, mivoltukkal is fenntartották a Berzsenyi-tiszteletet.”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 19. számában jelent meg, 2016. május 15-én. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.