Kivéve azt az apróságot, hogy az első hidegebb naptól a tavasz beköszöntéig a környék baglyai benépesítették az egyik fenyőt. A dologra nem volt magyarázat, mert errefelé fa aztán volt bőven. Magasabb is, lombosabb is. Fenyő is állt a templomkertben, a szomszéd udvarokban több hasonló. Válogathattak volna a baglyok, de következetesen és végtelen természetességgel csakis Barna Pál fájára telepedtek minden télen öten-hatan. Persze, csináltak egy kis rendetlenséget: köpködtek, piszkoltak, ami a rendhez szokott gazdának nem igazán tetszett. Pista szomszéddal rázogatták is a fákat eleinte. Földgöröngyökkel dobálták a hívatlan vendégeket, még a levegőbe is lőttek egyet-kettőt riogatásképpen, de minden hiábavalónak bizonyult.

A baglyok maradtak: mi több, népszerűek lettek. Reggelente ott tátotta a száját a fenyő előtt a fél óvoda, a felnőttek hol nevetve, hol bosszankodva várták, míg a csemetéik kigyönyörködik magukat. A baglyok, mint valami mókás tollgombócok, álmosan pislogtak, vagy kíváncsian forgatták a fejüket, és éppúgy megbámulták a látogatókat, ahogyan azok őket. De mindez semmi sem volt a kis Zsófinak, Pali bácsi legeslegkisebb unokájának az öröméhez képest.

Nagy, nyurga kamaszok voltak már az öreg Barna Pál unokái, amikor váratlanul, kései ajándékként megérkezett ez a csöpp leány. Mint valami mennyből kapott harmatcsepp, úgy felüdítette az egész családot. Mindenki megfrissült, megfiatalodott tőle egy kicsit. Zsófi valósággal rajongott a baglyokért. Csuda büszke volt rájuk. Nagyokat kacagott, míg azok álmosan pislogva bámulták, vagy felfújt tollaik közé húzva fejüket gombóccá gömbölyödve bóbiskoltak. A legszívesebben a tenyeréből etette volna őket, ami persze nem sikerülhetett, de azért úgy kezelte a madarakat, mint a sajátjait. És kiválasztottnak érezte magát, hogy ilyen hűségesen, évről évre visszatérnek éppen hozzájuk. Ez mégiscsak barátság. Mégiscsak megkülönböztetett figyelem.

Pedig akadt olyan is, aki megemlítette: a bagoly a halál madara. Nagy szerencsétlenséget jelent baglyot látni, rosszabb, mint fekete macskát. De Barna Pál csak legyintett: „Kit érdekel ez a babonaság, míg a kis Zsófi mosolyog!” Így telt el télre tél, évre év. Már Zsófi tizedik születésnapjára készült a család, amikor… Az autópálya új kijáróján valaki túl gyorsan suhant le. Idegen volt, akit nem ismertek, és akit hiába várt haza aznap este a családja. De a karambolban meghalt a kis Zsófi és az édesanyja is.

A születésnap várva várt öröme helyett, mint egy fejszecsapás, csak a végtelen hideg üresség, a tehetetlen fájdalom következett. A temetést úgy intézték el, mint az alvajárók. Legyen meg minél előbb. Nem lehet ezt kibírni sehogyan se. Barna Pál barázdás, öreg arcán fegyelmezetlen könnycseppek szánkáztak végig. A két koporsó mellett – egyikben a lánya, másikban a legkisebb unokája – képtelennek érezte magát arra, hogy tovább éljen. Napok, hetek teltek el, és nem hangzott nevetés a házban. Aztán a december elhozta a maga fényeit, csengettyűit, de az öreg Barna szívét úgy szúrta, bántotta most ez is. Ki se mozdult a házból, hogy ne lássa mások örömét.

X

Korán jött a tavasz: január közepén már hóvirág szirmát billegtette a szél, egy-két héttel később meg mindent elárasztottak a kíváncsi krókuszok. Még levelük sem volt, csak a színes, ámuló virágukat nyújtóztatták a gyenge tavaszi nap felé. Egy reggel Barna Pál gyerekkacagásra ébredt.

– Anya, nézd a baglyokat! A fél szemével engem néz, látod?! Jaj, de aranyos! Engem figyel, látod?! – ujjongott egy csöpp lány a kerítés előtt. Ugrándozott, pörgött-forgott önfeledten.

Barna Pál egy pillanatra félálomban azt hitte, az ő kicsikéjük hangját hallja, de aztán beléhasított az iszonyat. Tekintete a fekete keretes képre tévedt, és elárasztotta a veszett keserűség. Kiugrott az ágyból, még a hátfájását is elfelejtette. Úgy rángatta magára a ruháit, mint akinek az élete múlik rajta. Csizmát, kabátot húzott, felkapta a fejszét, és esztelen indulattal esett neki a baglyos fának.

– Nesze – kiáltotta –, nesze! Hát hogy vagy te képes még élni! Hogy mersz te még virulni, örömet fakasztani, mikor Zsófikám már nem láthatja!

Dőlt belőle a rettenetes düh. Püfölte, vágta, csapdosta a fát kegyetlenül. A baglyok sokáig unottan pislogva, meg-megrezzenve várták a megrázkódtatás végét. A fa keserves gyantakönnyeket sírt, illatos, balzsamos könnyeket. Barna Pál meg se látta, csak tombolt. Ömlött róla a veríték, de erejét megsokszorozta a féktelen gyűlölet és harag. A fa megszaggatott törzse már hófehér volt, szálkás és ingatag.

Barna Pál már nehézkesen kapkodta a levegőt. Megállt, szédültében lihegve a fának támaszkodott.

Csak egy pillanat volt az egész: a fenyő halálsikolya, a kerítés reccsenése, a baglyok szárnyának suhogása, a visszacsapódó hasadt kéreg ütése. A vér és az izzadság szaga, elkeveredve a halott fenyő gyenge illatával. Aztán a fájdalom, a rémület mozdulatlanná dermedt csendje. Csak a falomb rezzent még egyre halkabban és halkabban.

Barna Pál egész testében remegett. Mintha csak most ébredt volna fel, úgy nézett kifelé, ahol a keskeny utcácska fölött a két szemben lévő kerítésen billegett még egy cseppet a kivágott fenyő. Lassan csendesedett a szívverése. A saját lélegzetvételét hallgatta percekig. Úristen, mi történhetett volna! Szerencsére senkire nem dőlt rá a fa. Őt ugyan megsuhintotta egy kicsit. Na és? A zuhanás zajára Pista szomszéd is előjött.

– A baglyok miatt? – kérdezte nagyot sóhajtva.

– A Zsófika miatt – vallotta be az öreg immár egészen józanul.

– Nincs mit tenni. Mindig hiányozni fog – bólintott a szomszéd, és Barna Pál helyett csak a halott fenyőt nézte egyre.

Az asszony is kiszaladt az udvarra, de nem sápítozott, csak a szemét dörzsölgette a köténye sarkával. A két férfi nem beszélt többet, hozták a fűrészt, és nekiláttak legallyazni a fát. Este lett, mire a törzs is hasábokra vágva, halomba rakva az udvarra került. Az asszony a seprűvel az utolsó fenyőtűket takarította el az utcáról. 

X

Aztán tovatűnt a tavasz zsenge zöldjeivel. Madarak hangja töltötte be a levegőt, kora reggeltől késő estig daloltak csordultig telt szívvel. A virágszőnyeg naponta változott, és új meg új csodákat termett a föld. Aztán a nyár jött az aratással, futó záporokkal és kánikulával.

– Legalább világos lett a konyha – mondta egy nap az asszony óvatosan a kivágott fenyő helyét bámulva.

Barna Pál csak legyintett.

– Fenéket! Betűz a nap! Nem lehet meglenni benn. Bolondságot csináltam, na. Elkapott a hév. Nem dicsőség az.

– A bagolypiszok azért mégse baj, hogy eltűnt – próbálta felderíteni a felesége. – Mindig is haragudtál érte.

– Zsófika szerette… – csóválta a fejét az öreg, és elfordult, mert a betűző naptól könnyezett. Sóhajtott, a homlokát vakargatta. – Minden gyerek szerette – tette hozzá csak úgy magának.

A hangja mélázó volt, nagyon távoli. Az asszony nem is mert szólni semmit, csak szaggatta tovább a galuskát a levesbe.

Eljött az ősz. A sírhantokat benőtte már a sok virág, a szél leveleket sodort a télizöld indái közé. Egy reggel aztán, az első hideg éjszaka után, amikor Barna Pál az utcaajtót nyitotta, valami undorító kerek maszatba lépett. Fintorogva nézett a lába elé, de az arca hirtelen átrendeződött. Bosszúság helyett meglepetés, csodálkozás és öröm váltotta egymást ezen az arcon. És lentről felfelé nézett már. Fel a másik fenyőre, amelyen nyugodtan és álmosan ott ült az öt bagoly. Egy se hiányzott.

Barna Pál kiment az utca túloldalára, hogy jobban lássa őket. A madarak, mint a tollseprűk a polcon, úgy sorakoztak az ágakon. Mókás komolyságuk megnevettette az öreget. Aztán hirtelen eszébe jutott valami. Körülnézett a környező fákon. Ott volt a templomkert négy fenyője, a szomszéd, a szembeszomszéd meg Pista fenyői, de azokon nem volt bagoly még csak mutatóba se. Ott ült mind az ő elárvult fáján csendesen, magától értetődően. Az öreg összecsapta a kezét, és nevetve kocogott be a házba.

– Ezt nem fogod elhinni, Margit! – kiáltotta, és húzta ki az asszonyt az udvarra, az utcára.

Nézték a szélben billegő ágakon egyensúlyozó tollgombócokat, és könnyesre nevették magukat. Az asszony megborzongott a reggeli hűvösségtől, Barna Pál ráterítette a kabátját, és átkarolta. Így mentek be nagy sokára szó nélkül a konyhába. A reggelihez telepedtek. Jólesett most a forró tea és a pirítós.

– Te Margit – szólt a hosszú csend után az öreg. – Vénecske már ez a fenyő. Félek, még kitöri valami vihar, hogy így magában áll.

– Jaj, csak nem akarod kivágni… – kapta a szája elé a kezét az asszony, mert majdnem kicsúszott a száján a mondat vége: „ezt is”.

De az öreg csak megfogta a kezét, és a szemébe nézett.

– Nem – mondta. A hangja nyugodt volt, a mosolya bölcs.

– Nem. Az élet él, és én nem ártok neki. Nem is tudnék. Nem is akarok. Valahogy több annál, amit látunk. Fogalmam sincs, ez mit jelent, csak itt belül érzem. Az én perem lezárult az Úristennel. Minden gyerek nevetésében, sőt a te nevetésedben is ott cseng a mi kis Zsófink öröme. Nem veszett el, itt lüktet a szívemben. Nem tudom megmagyarázni, de ezek a köpködő tollcsomók juttatták eszembe. Hogy az is igaz és érvényes, ami nem „úgy” szép. Szóval azt hiszem, Margit, ezeknek a baglyoknak a vén fenyő utánra is kellene... ültetni egy fát.

Az asszony meghatottan bólintott. A ház előtt az utcán gyerekkacagás hallatszott.  

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 15. számában jelent meg, 2016. április 17-én. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.