Menekülő út

Alig hogy igent mondtam a felkérésnek, hogy Johann Sebastian Bach születésének 330. évfordulója alkalmából fogalmazzam meg, mit jelent számomra Bach zenéje, ólomsúlyként kezdett nehezedni rám a felismerés: de hát Pilinszky már mindent elmondott Bach zenéjével kapcsolatban, ami egy zenével profi módon nem foglalkozó alkotó ember fejében megfordulhat.

Idegesen vettem le sorban a Pilinszky köteteket a polcról, olvastam el a vele készített interjúkat, és csak fokozódott bennem a szorongás: ez az ember ugyanazt gondolta, mint én, de ő ráadásul gyönyörű, drámai mondatokban szavakba is tudta foglalni azokat.

Menekülő útként az jutott eszembe, hogy megpróbálom számba venni azokat az építészeket, akikre úgy tekintek, mint akik ugyanazzal a teljességre való fanatikus törekvéssel hozták létre műveiket, mint a nagy német zeneszerző. Furcsa módon nem Bach kortársai, a nagy barokk mesterek jutottak eszembe, hanem három XX. századi építész: a svéd Sigurd Lewerentz, a német Rudolf Schwarz és a holland Hans van der Laan.

Mindhárman a modern építészet kevésbé ünnepelt, kicsit a háttérben dolgozó mesterei voltak, akiket az építész társadalom a „másik modern” legjelesebb képviselőiként tart számon.

Egyetértek Pilinszkyvel, aki azt állítja: „ahogy múlik az idő, úgy nő Bach muzsikájának súlya és jelentősége. És egészen bizonyos, hogy senkinek idáig nem mondott annyit, mint a XX. század emberének”.

Lewerentz malmői temetője, vagy a Gunar Asplunddal közösen tervezett stockholmi Woodland Cemetery épületegyüttese ugyanazt a mély csendet és monumentalitást hordozza, mint egy Bach mise. A Klippanban felépült St.Peter ill. a Björkhageni St.Mark templom egyszerre modern és ősi atmoszférája a Bach fugák világával rokon számomra.

Rudolf Schwarz templomaiban – kettőt emelnék ki: az Aachenben megépült St.Fronleichnam és a Düreni St. Anna zarándoktemplomot – ugyanaz az univerzalitás dominál, mint Bach műveiben, magasság és mélység drámai egysége.

Hans van der Laan bencés szerzetes építész Vaalsban létrehozott kolostoregyüttese egy nagyszabású Bach passió csodálatos harmóniájával mérhető. Különös ellentmondásnak tűnhet, hogy a holland építész végletes puritánsága épp a barokk géniusz lelkiségével állítható párhuzamba.

De biztos vagyok benne, hogy Bach otthon érezné magát a nyers téglafalak között, az egyszerűen formált, de nagyon is pontos ritumus- és arányrendszerben megszerkesztett épületben. Elképzelem, ahogy a könyvtárszobából Bach sonatinája szűrődik ki a Kurtág házaspár interpretációjában (egyébként az egyik kedvencem). Tér-tömeg-anyag-fény tökéletes zenei összhangját idézi ez az építészet számomra.

Hogy személyes vonatkozása is legyen e rövid hozzászólásnak, én leggyakrabban Bach hat cselló szvitjét hallgatom. Perényi mestert igen nagyra becsülöm – legutóbb Pannonhalmán, az Arcus Temporum fesztiválon hallottam fantasztikus előadásában ezt a műve –, de szívemhez legközelebb Pablo Casals 1936-ban és 38-ban Párizsban és Londonban rögzített felvétele áll. A katalán zseni nyers, darabos előadása talán jobban tükrözi Bach eredeti vízióját.

A hamarosan elkészülő Szentkúti Zarándokközpont tervezése közben számtalanszor hallgattam végig ezt a Casals interpretációt, afféle „munkazene” volt számomra.

Titkos vágyam, hogy ebben az eldugott Mátra-völgyben kőből-fából-betonból megépített épületegyüttesben akad majd zarándok, aki hallani véli ezt a földön túli zenét a falak között.