Johann Sebastian Bach emberi és művészi nagysága az, hogy valakinek a fénye rajta keresztül sugárzik. Bach felfogásában a valóság szellemi, amelyben a világ az isteni szellem megnyilatkozása. Ezért Bach számára a teremtés tökéletes, amelyben mindennek és mindenkinek meghatározott helye, súlya és feladata van. Nem anyagi tudás, hanem szellemi kvalitás. Amelyben a hang, tágabb értelemben a zene az isteni lét teremtő megnyilatkozása.

Johann Sebastian Bach evangéliumi művész volt, az evangélium pedig áttörés az e világ és a transzcendens világ érintkezési pontján. Az egyetlen kinyilatkoztatás. Ilyen kinyilatkoztatás, ilyen áttörés a bachi életmű, amely a láthatatlan nagy képét magában tartja, az oszthatatlan principiális egységet, a természetfeletti rend örök képét, amely felől híradással csak a művészet lehet. Mert a művészet a valóság fölött van, és súlypontja az életen túli.

A művészet az ideák életben tartása, a dolgok intuíciója, ahogyan azok a tapasztalat szintjénél magasabban megjelennek, amely olyan mértéket ad, amelyben összehasonlíthatom magamat a létezés rendjével, s amely arra a felismerésre épül, hogy a minőséget nem látod, azt csak átélni lehet. Átélni a művészetben. Amely a legmagasabb rendű mestermű, mert teremtés, egyetemes, és mert mindenkié.

A művészet a lélek ajándéka, és ezért nem is tanulható. De megszólítottság és felhatalmazás! És mindig azt mondja ki, hogy mi az ember és a szellem viszonya. Mert a művészet egyedül a művészben él. A művész, a mester tágas szó, amely egyesíti a tudás és a cselekvés fölényét. Mester az, aki birtokában van annak a tudásnak és készségnek, amit együtt alkotásnak hívunk. Mester az, aki ismeri az arányok, a számok titkait, és aki meg tudja teremteni az erőkből a technikát, a színekből a képet, a kövekből a szobrot, a hangokból a zenét, a gondolatokból az egyetemes világképet. Mester az, akinek igazi és egyetlen élettevékenysége a művészet.

A teremtés az abszolút intelligencia spektruma, amelynek törvényét a racionalista tudomány hiába keresi, de a megszólításban elragadott művész minden alkalommal elnyeri. Ez az arány, a mérték, a színek és a formák, a testek és a hangok meg nem másítható törvényének ismerete. Ez az abszolút egzaktság.

A művészet valójában és ténylegesen csakis magának az isteni aktivitásnak az imitációján keresztül érthető meg. Ezért nem érinti a nagy művet a történelem, és ezért nem tud a stílusváltozások létéről. Mert a stílusok akcidentálisak, és semmiképpen nem képviselik egy mű esszenciáját. A művészetben ugyanis soha sincsen szó elszigetelt, egymástól mereven elválasztható jelenségekről.

Egyetlen hang egzisztenciális pillanatként utal az egész műre. A mű utal a szerző minden művére. A művek a szerzőre, a szerző a világra, a világ pedig egy magasabb valóságra, amelyre nyitva áll, és ahonnan ösztönzését és inspirációját kapja.

Ezért van az, hogy az ember sohasem csupán a megszólaló konkrét hangot fogja fel, hanem azt a magasabb valóságot, azt a transzcendentális valóságot, ami túl van az életen, és amely a valóságnál több.

Johann Sebastian Bach művészete a lélek adománya. Ezért képes arra, hogy az emberben élő örök vágyat táplálja. Vágyat az üdvösségre. És arra tanít, hogy az örökért nem kell küzdeni, mert az örök élet nem jutalom, hanem tény. Elkészíttetett. Van. Mindig és mindenkinek.

A ma este megszólaló h-moll misét Bach zenei és szellemi végrendeleteként értelmezem, és az emberi szellem legnagyobb alkotásának tartom. És biztosan tudom, ha ég és föld és mindenek elmúlnak is, Johann Sebastian Bach h-moll miséjére az Isten az ő szívében örökre emlékezni fog.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 25–26. számában jelent meg 2019. június 30-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.