Ötszáz évvel ezelőtt Luther Márton és követői a teológiai megreformáláson kívül néhány tárgykörben olyan új dolgokat helyeztek előtérbe, amit a mindennapi ember is érzékelhetett. Az egyik ilyen fontos ténykedés a Biblia saját nyelven történő olvasása,  illetve prédikálása volt. A másik jelentős irányváltoztatás az iskola, a nevelés előtérbe helyezése volt. Ezzel kapcsolatban szeretnék néhány megjegyzést tenni.

1517 után alig egy évtizeddel később már megindult az evangélikus iskolák megnyitása Magyarországon. A teljesség igénye nélkül először Selmecbányán (1528), majd Késmárkon (1532), ezt kővetően Lőcsén (1544)  és Sopronban (1557). További iskolák alakultak Besztercebányán, Pozsonyban, Eperjesen. Itt jegyezném meg, hogy az Alföldön, valamint a Dunántúl nagy részén a török hódoltság miatt csak később nyílt lehetőség újabb evangélikus iskolák megnyitására (Aszód, Sármellék, Békéscsaba, Bonyhád stb.). Ezen iskolák regionális kultúrközpontokká váltak és számos híres evangélikus és nem evangélikus személyt neveltek. Sajnos ezekről nem emlékezik meg a kiállítás.

Külön szólnék a Budapesti Evangélikus Gimnáziumról. Az 1823-ban alakult iskola, amely világhírűvé vált, nem szerepel a kiállításon. Az iskola annak is köszönheti az eredményeit, hogy a más evangélikus gimnáziumokban nevelkedett diákok Budapesten tanítva váltak országos,  illetve nemzetközi hírűekké. A Magyar Tudós Lexikonban négy ilyen személy szerepel, akik Sopronban nevelkedtek (Rátz László, Mikola Sándor, Renner János, Vermes Miklós), és tudásukat itt adhatták át a fiataloknak. Ez a szép összefogás jellemezheti az evangélikus iskolák jó kapcsolatát.

Az iskola, amely a fővárosban összegyűjtötte a legkiválóbb tanárokat, világhírű embereket nevelt, és számos hazai és külföldi elismerést kapott. A gimnáziumban több mint negyven későbbi akadémikus  és a tudományok doktora címet megszerzett fiatal tanult, az itt végzettek közül többen Nobel-díjat kaptak, a Kossuth-, Széchenyi-, Állami- díjasok száma meghaladja a harmincat. A „híres” emberek számát  nem lehet megadni, mert a díjakkal nem rendelkezők esetében nagyon nehéz megmondani kit is számítunk elismert közszereplőnek.

Az egyik Nobel-díjas (Wigner Jenő) azt nyilatkozta, hogy az „Ágostai Hitvallású Evangélikus Főgimnáziumban” nem csak tudást, de emberséget is tanult a kiváló tanároktól. Az Egyesült Államok 34. elnöke, Eisenhower, amikor megtudta, hogy több atomtudós ebben a gimnáziumban tanult, azt mondta, ezt a gimnáziumot át kellene telepíteni az USA-ba.

Kár volna elhallgatni az egyház azon sikerét is, hogy hosszú,  több éven át tartó küzdelme (a korábbi diákokkal együtt) a rendszerváltás előzményeként vagy sikereként elérte, hogy az országban elsőként a Fasori-gimnáziumot adta vissza az állam az egyháznak. Ezután több mint száz iskola került vissza az egyházak kezelésébe. De a prioritás az evangélikus egyházat illeti.

Mindezek után a gimnázium eredményeinek be nem mutatása, szőnyeg alá söprése, öngól (!). Csak fasori jó neveltségem tiltja, hogy ne erősebb kifejezéseket használjak.  

Egy kisebbségi egyháznak a meglévő eredményeit ismertetni kell és nem a fiókba tenni. Az elért eredményeket propagálni kell, bemutatni a közönségnek és ösztönözni hasonló eredmények elérésére.

Itt jegyezném meg, hogy a többi gimnázium számszerű eredményeit nem tudom, de ugyancsak volna mit ismertetni, közkinccsé tenni. A protestáns iskolák (kollégiumok, ill. líceumok) a magyar oktatás  fellegvárai voltak a debreceni, nagyenyedi és sárospataki kollégiumokkal egyetemben (ez utóbbiról kevesen tudják, hogy evangélikus iskolaként alakult meg).

Hiányolom még, hogy az iskolák  emblematikus (öt cm átmérőjű jelvényei) közül a fasori jelvény és a soproni hiányzik. No comment. 

Nagy kár, hogy Szépfalusi István lelkészről nem esik szó a kiállításon. Ez különösen a forradalom 60. évfordulóján bosszantó. Osztrák–magyar kettős állampolgárként 1956-ban több tízezer magyar menekült, köztük sok evangélikus ügyes bajos dolgait nagy lelkesedéssel intézte Bécsben. Később az emigráns magyar irodalom egyik vezéralakja volt. Több külföldi elismerést is kapott, megérdemelte volna, hogy neve megemlítésre kerüljön. Egy magyar lelkész ilyen irányú tevékenysége csak elismerést szerzett a Magyarországi Evangélikus Egyháznak.

Mindezeket azért kívántam elmondani, mert a múzeum bezárásakor megtisztelő felkérést kaptam a búcsúztatásra. Akkor a megemlékezés végén kértem és javaslatot tettem, hogy az újjáalakítandó kiállításon többet foglalkozzanak  a híres, tradicionális  iskolákkal, említsék meg Szépfalusi munkásságát, valamint többet foglalkozzanak Sztehlo Gábor munkálkodásával. Sajnos ebből csak az utolsó valósult meg, ami azért nagy örömömre szolgált, mert a negyvenes években két alkalommal is voltam nyáron a Gaudiopolis ideiglenes lakója az öcsémmel együtt.      

A szerző címzetes egyetemi tanár, a Budapest-Fasori Evangélikus Ginmázium Volt Növendékek Egyesülete tiszteletbeli elnöke.