1944. novemberében a 35 éves Sztehlo Gábor evangélikus lelkészt arról értesítették, hogy egy idős házaspár Király utcai lakásában egy elhagyott kislány kért menedéket. A lelkész nem kérdezett semmit, autóba ült, és a megadott címre hajtott. A házaspár semmit nem tudott a kislányról, csak annyit, hogy zsidó, szülei eltűntek, ők pedig nem vállalkozhatnak a bujtatására. A kövérkés, derűsen mosolygó férfi átvette tőlük a gyereket, és megígérte, hogy biztonságba helyezi. Már indult volna, amikor kivágódott a lakás ajtaja és egy asszony szaladt hozzá. Arra kérte, hogy vigye el a szomszéd gyerekét is, mert a szülőknek gettóba kellene vonulniuk, de inkább a szökést választják. Sztehlo immár két gyerek kezét fogva indult el a kocsijához. Kint utcagyerekek állták körül vöröskeresztes jelképpel ellátott autóját. Közülük egy kisfiú elmondta neki, hogy nincsen senkije, egyedül maradt. A férfi tudta, hogy hamarosan nyilas razzia várható a gettó környékén. A három gyereket az autó padlójára fektette, pokróccal betakarta őket, és a fegyveresek mellett elrobogva egy rózsadombi villába vitte őket. Sztehlo Gábor összesen 1600 zsidó gyereket és több száz felnőttet mentett meg hasonló módon. Később pedig más üldözöttek, baloldaliak, majd arisztokraták és osztályidegenek gyerekeit.

Ma 105 éve, 1909. szeptember 25-én született Budapesten. Felmenői között generációkra visszamenőleg voltak evangélikus lelkészek, de ügyvéd édesapja jogi pályára szánta. Ő azonban bejelentette apjának, hogy teológus lesz. Fiatal lelkészként visszaemlékezése szerint egyáltalán nem érdekelte a politika, „egyháza életén és érdekén nem látott túl”, saját magát „éretlen és naiv léleknek” nevezte. Kórházi szolgálata alatt találkozott először megaláztatásaik miatt öngyilkosságot megkísérlő, elkeseredett emberekkel. „Itt láttam, hová vezetett a zsidótörvény, és, hogy az üldözés milyen méreteket ölt (…) Nagyon nehéz szolgálat volt ez. De rám is fért ez a »nevelődés«, élet-halál küzdelembe kerültem.” A német megszállást követően püspöke új feladattal bízta meg. A református és az evangélikus egyház közösen működtette a Jó Pásztor Egyesületet, amelynek célja a keresztyén vallású zsidók megsegítése volt. Az evangélikusok a kiváló szervezőnek ismert Sztehlot delegálták az egyesületbe, azzal a homályos megbízatással, hogy "…valamit tenni kellene a keresztyén vallású, zsidó származású gyermekekért, valamilyen menedéket teremteni számukra". Azonnal hozzálátott a mentőakciók szervezéséhez. Két dologgal kezdettől nem törődött: hogy betartsa a hatályos faji törvényeket, és hogy a megmentettjei kizárólag protestáns felekezetűek legyenek.

Mindössze néhány hét alatt 32 gyermekotthont hozott létre elhagyott vagy tulajdonosaik által felajánlott villákban és nagyobb lakásokban, s ehhez megszerezte a Nemzetközi- és a Svájci Vöröskereszt anyagi támogatását. Kezdeti naivitására jellemző, hogy úgy gondolta, ártatlan gyerekeket senki sem akarhat bántani. Védencei érdekében felkereste Endre László belügyi államtitkárt, a zsidóüldözés hírhedt alakját, és arra kérte, hogy segítsen ingatlanokat kiutalni a menekült gyerekeknek. Válaszul internálással fenyegették meg, ha akadályozza a zsidótörvények végrehajtását. Barátai nagyobb óvatosságra intették, de ő tudta, hogy minden elvesztegetett nappal újabb életek kerülnek veszélybe. Újabb és újabb lakásokat, házakat szerzett, egy idő után már pénzért is. Az evangélikus egyháztól diakonisszákat kért gyermekfelügyelőnek, akik bujkáló zsidó felnőttekkel együtt vigyáztak a kicsikre. Minden ház és lakás ajtajára kitette a hivatalosnak tűnő feliratot: „Az otthon a Nemzetközi Vöröskereszt területenkívüliségi jogát élvezi és minden hivatalos egyén kötelessége az otthon védelme.” Természetesen ilyen jogcím nem létezett, de a felirat ideig-óráig távol tartotta a különböző razziákat. Egészen addig, amíg Endre László meg nem üzente neki: „Mondjátok meg annak a lutheránus papnak, hogy jól ismerem. Hagyjon fel a zsidók mentésével, mert széttöröm rajta a lovaglóostoromat.” Ezután további óvintézkedésekre is szükség volt: Sztehlo és munkatársai újraírt iskolai bizonyítványokat, keresztleveleket és más hamis papírokat szereztek a gyerekeknek.

Az életmentés mellett a lelkek mentésére is maradt ideje. „Ő úgy tudott velünk beszélni, hogy biztonságot adott, elvette annak a reménytelenségét, ahogy napokig csak lent voltunk a pincében. Jó hangulat volt. Sokat nevettünk” – emlékezett egykori védence. Az ostrom alatti arról mesélt, hogy ha pincéből kikerülnek, olyan közösséget hoznak létre, amelyet a gyerekek irányítanak majd, és „ahol ismeretlen a gyűlölet, ahol öröm és béke uralkodik”. Így született meg a pincében a későbbi gyermekállam gondolata. Sztehlo Gábor otthonaiban egy év alatt mintegy 1600 gyerek és 400 felnőtt talált menedéket. A háború végén büszkén jelenthette: „Védenceink közül senki sem veszett el, senkit nem hurcoltak el, éhség, betegség, hideg következtében sem pusztult el senki.” Eldöntötte, hogy nem hagyja abba a gyerekek mentését. A holokausztot túlélő szülők hamarosan elvitték a gyerekeiket, az árvákért azonban nem jelentkezett senki. Utánpótlás is akadt az utcákon tömegével csavargó háborús árvákból, akik közül többen bandákba verődve fosztogatásokból éltek. Ha el is kaptak közülük egyet-egyet a rendőrök, az állami árvaházak nem fogadták be őket, – csak Sztehlonál találtak menedékre.

Weiss Manfréd családja ajánlotta fel számukra gyáruk Budakeszi úti nyaralótelepét, ahol a lelkész önfenntartó gyermekköztársaságot hozott létre. A nyolcszáz menekült gyerek „államát” hivatalosan Pax Gyermekotthonnak hívták, de polgárai csak Gaudiopolisnak, Örömvárosnak nevezték. A köztársaságnak saját alkotmánya volt, a gyerekekből álló parlament törvényeket alkotott, sőt, „Gapo dollár” néven saját fizetőeszköze is volt. Iskolába járni kötelező volt, de dolgozni csak önkéntes alapon lehetett. A munkáért fizetés és nyilvános dicséret járt, így mindenki szívesen vett részt a városállam működtetésében. A gyerekek emellett előadásokat szerveztek, újságot adtak ki, könyvtárat és énekkart alapítottak. Sztehlo rendszeresen tartott istentiszteletet, de azon részt venni nem volt kötelező: a gyerekállamban teljes volt vallásszabadság. Gaudiopolis öt éven át bizonyíthatta, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméje több üres jelszónál, aztán a hatalomnak elege lett a gyerekköztársaságból: 1950. elején az otthont államosították. Sztehlo Gábornak felajánlották, hogy legyen az új állami intézmény vezetője, de természetesen immár a pártközpont által megszabott pedagógiai elvek mentén kellett volna ellátnia feladatát. Nem akarta saját maga felszámolni, amit létrehozott, ezért visszautasította az ajánlatot, és fájdalmas búcsút vett a gyerekektől.

1951-től egyházi kereteken belül súlyosan fogyatékos gyerekek számára hozott létre szeretetotthonokat, többet, mint amennyit a többi történelmi egyház összesen fenntartott. Amikor 1956-ban rövid időre megnyíltak a határok, felesége úgy döntött, hogy a gyerekek érdekében emigrálnak. Sztehlo azonban nem akarta abbahagyni a fogyatékos otthonok szervezését. „Ezek itt mind szeretnek engem. Ezt a szeretet nem lehet megcsúfolni” – mondta a feleségének, és eldöntötte, hogy a családját elengedi a rokonokhoz Svájcba, de ő itthon marad. Csak öt év múlva kapott útlevelet, hogy meglátogathassa a szeretteit. A látogatás idején – a túlfeszített munkának köszönhetően – szívinfarktust kapott. Orvosai azt tanácsolták, hogy maradjon, mert Magyarországon betegsége miatt életveszélyben lenne. Útlevele hamarosan lejárt, így még látogatóként sem térhetett vissza hazájába.

Lelkészi szolgálatot vállalt néhány kis faluban Bern közelében. 1973-ban, 63 éves korában megkapta a legmagasabb izraeli kitüntetést, a Világ Igazai közé választották. A díjátadásra egészségi állapota miatt már nem tudott kiutazni, arra azonban készült, hogy ha megkapja a svájci állampolgárságot, hazalátogat Magyarországra. 1974-ben, két hónappal a várt állampolgársági eskü előtt levelet kapott egykori védenceitől. Néhány órával később a templomkertben talált rá a postás: egyenes derékkal a padon ülve, a levelekkel a kezében halt meg, éppen lelkésszé szentelésének 42. évfordulóján. „Lelkiismeret furdalása lehet miatta egész Magyarországnak” – írta róla egy növendéke.