Mint egy útszéli kereszt valahol a Kemenesalján, olyan magányos ez a kép. Itt-ott rozsda eszi, a talapzatról is lepattogzott már a burkolat, de még mindig állja az idő próbáját. Ismerősek ezek a sokszor kéz nélküli, fej nélküli korpuszok, melyek még egy kézzel is úgy tudnak kapaszkodni a mindenségbe. Hasonlít rám. Rám, aki egy kicsivel ki akarok emelkedni, magasabb akarok lenni, mint a többiek. Rám, aki egy centivel meg akarom dönteni a világrekordot, egy lépést akarok tenni a Holdon, és egy karnyújtásnyira tőled egyedül tudom magamat érezni...

Az ember még a hegycsúcsot is megnagyobbítja, a hegy tetejére is csúcsot épít. Mert kell a mámor, a szédülés élménye, mint amikor fent állunk a dobogón, a katedrán vagy a szószéken… És oly könnyű ott elveszteni a fejünket. Az anyanyelvünk – mint oly sokszor - ismét képies és sokatmondó. A kudarc szóban ott rejtőzik az „arc” szavunk. Az emberi történet ezekről az arcokról, a kudarcokról szól, amiképpen ez a kép is: nincs arca, nincs feje. Egyetemes emberi tapasztalatunk, hogy a kudarcot nem lehet megélni arctalanul. A kudarchoz hozzátartozik a sírás, a tenyerekbe temetett arc, a mélyről feltörő kiáltás. A kudarccal ellentétben a sikert viszont meg lehet élni arctalanul, a sikerben könnyebben elveszti az ember a fejét. Nézem a képet, és a sikertől megrészegült, a csúcsokat meghódító emberből hiányzik valami, ami lényegi, az ismertetőjele: az arca, a feje, a tekintete.

Rá kell döbbennem, hogy nem az a kudarc, ha nem tudom megmászni az életem hegyeit, nem az a kudarc, ha nem tudok felállni a dobogóra, nem az a kudarc, ha csak egy kézzel tudok kapaszkodni. A kudarc az, amikor az ember „kép-telenné”, „arc-talanná” válik.