„A szomorúság olyan fal, amely elválaszt két kertet.” (Kahlil Gibran)

Nézem, nézem őket és úgy érzem: nem tudok áthatolni ezeken a kerítéseken, amelyeket maguk köré húztak. Aztán rájövök, hogy én magam is megerősítettem a határaimat, többnyire félelemből, de néha egyszerű kényelmességből vagy (ki tudja?) érdektelenségből. Az első lépés talán az lehetne, ha felvállalnám a sebezhetőséget, annak a rizikóját, hogy bánthatnak, hogy fájni fog. Hiszen ezt tetted Te is. Milyen hihetetlen! Miközben minden a Tied, egészen védtelen lettél. Hogy végre ne féljünk lebontani azokat a kerítéseket.