Vidék... ahol az élet lassabb, mint a városban ...ahol kevesebben laknak, ahol, helyenként, alig laknak.
Vidék... ahol régiek a házak, ahol helyenként összeomlanak a házak.
Vidék... ahol sok öreg él és kevés fiatal, ahol helyenként már alig élnek.
Vidék... ahol sok az erdő és ahol megmarad a hó.
Vidék... ahol a múltba néznek és emlékeznek...ahol az elkövetkezendőkre várnak...

Egy régi élményem érzései kelnek életre újra és újra, ha a vidékre gondolok, ha hazagondolok. Egy énekkari szolgálat alkalma volt, még a teológus évek legelejéről. Ahogyan haladok felfelé a földes falépcsőkön, mókusok ugrálnak a hatalmas fenyőkön, közeledek a templom felé. A templomban ülünk. Sosem jártam itt előtte, a színek különösek, az emberek idegenek, engem mégis az otthonnak és a „sajátnak” az érzései kerítenek hatalmukba. Egy idős ember ráncos arcán könnyek gurulnak le, ahogyan énekelünk. Homályosul az én szemem is. Összetalálkoztunk.

Azóta gondolatban sokszor megyek felfelé ebbe a templomba. Vidéken az ember sokszor megy felfelé a templomokba. Múltba nézünk és az elkövetkezendőkre várunk, de nem állunk meg, megyünk. Emeljük a lábunkat, amíg bírjuk. Lehet, hogy Istennel útközben találkozunk...