Az esztendő második felébe lépve nem kell különösebb jövőbe látó bölcsesség, hogy megjósoljuk: az előttünk álló hónapokban is életünk meghatározó kelléke lesz a maszk. Nem könnyű, de kezdem megszokni, hogy nélküle nem szállhatok fel a buszra, nem vásárolhatok az üzletben, sőt, még a templomba se léphetek be. 

Megtanultuk, hogy ez a szűrő egyszerre védhet másokat tőlünk és minket másoktól, hiszen bárki lehet vírushordozó. Ezen a ponton már el is érkeztünk a maszk mélyebb, szimbolikus jelentéséhez, ha úgy tetszik: a maszk „teológiájához”. Nem tudjuk: mit rejthet a másik ember és mi bujkálhat bennünk? Hiába kreálunk egyre dekoratívabb maszkokat, a zord valóságot nem lehet szépíteni: a maszk egyfajta fal és gát közöttünk, ami nemcsak megvéd, de el is választ embertársainktól. Nehezíti a másik megismerését, korlátozza a kommunikációt, hiszen eltakarja az arcunk jelentős részét.

Amikor pünkösdkor, hála Istennek, újra beülhettünk a mátyásföldi templompadba, furcsán méregettük egymást: vajon kit is rejtenek az álarcok? Ezért is volt igazi eucharisztikus, azaz hálaadó pillanat, amikor az úrvacsoravétel előtt végre engedélyt kaptunk a maszk levételére. Eredetileg ugyan nem egészen így képzeltük az úrvacsora évének megünneplését. De ebben a helyzetben felemelő élményt jelentett az, amikor végre vállalhattuk az arcunkat - ugyanakkor Isten is megmutatta igazi arcát az ostyában és a borban láthatóan jelenlévő Jézus Krisztusban. 

A három hónapos kényszerszünet után, elementáris erővel élhettük át újra az ároni áldás gyönyörű, szimbolikus mozdulatát: Isten felénk fordította arcát, ránk ragyogott, ránk mosolygott, megkönyörült rajtunk és igazi békességet ajándékozott. Bár a kézfogás, a „paxolás” még elmaradt, de legalább egymás felé fordulhatunk, egymásra mosolyoghatunk. Ki gondolta volna fél évvel ezelőtt, hogy mindez egyáltalában nem természetes, nem magától értődő rutin, hanem ajándék?

Tekintettel a kialakult krízishelyzetre, tervek szerint, a szeptemberben ülésező Zsinat meg fogja hosszabbítani az Úrvacsora évét 2021. október 31-ig. De ezzel együtt sem szabad, hogy 2020 „a vírus és a maszk éveként” vonuljon be egyházunk történelmébe. Hitünk szerint, 2020 is anno Domini, azaz az Úr esztendeje, aki hatalmasabb minden vírusnál, és a rosszat is jóra fordíthatja.  

Többek között arra is rádöbbenhetünk az úrvacsorától eltiltott hónapok nyomán, hogy Simone Weil klasszikus tanácsát idézve: újra „tanuljunk meg vágyakozni az után, ami a miénk”. Vajon korábban hányszor fordult elő, hogy nem jutott időnk megvárni az úrvacsoraosztást, mert hirtelen fontosabbá vált az otthoni ünnepi ebéd, minthogy Krisztus asztalának vendégei legyünk? Vajon hányszor térdeltünk az úrvacsorai oltárhoz felkészületlenül? Hányszor fordult elő, hogy külsőleg ugyan nem viseltünk maszkot, de eltakartuk vendéglátó Urunk elől igazi arcunkat? Elhallgattuk életünk megoldatlan kérdéseit, rendezetlen ügyeit, rejtett bűneit. Pedig a gyónásban mindezeket a terheket lerakhattuk volna, hogy a feloldozásban szabadságot nyerjünk a megújult életre.

Remélem, hogy a hosszú kényszerböjt nyomán igazi lelki éhség és szomjúság támad bennünk az örök élet kenyere és itala után, hogy újra felfogjuk a szinte felfoghatatlan örömhírt, amiről az úrvacsora évére összeállított, kis füzetben, a közelmúltban így olvashattunk Szabóné Mátrai Mariannától: „Jézus meghívott minket. Asztalához ülhetünk, a számunkra fenntartott VIP-helyekre. A lelkünk nem éhezik és szomjazik tovább. Oázis ez az asztal a sivatagban.”

Gyakran halljuk a szakemberek óvatosságra intő figyelmeztetését: a járványveszély még nem múlt el, a vírus láthatatlanul közöttünk bujkál. Tudjuk, hogy sajnos, ez igaz. De még inkább igaz, hogy az úrvacsora éve sem múlt el. Jézus Krisztus láthatóan és megízlelhetően köztünk van az úrvacsora ajándékában. Éljünk vele örömmel, hogy végre minden tekintetben levethessük a maszkot!