Sufjan Stevens talán az egyik legizgalmasabb előadó, akit valaha hallottam. A Carrie & Lowell című albumával ismertem meg a zenéjét és örökre rabul ejtett. Valahogy az élet teljességét érzem minden egyes hangban. Aztán egyre jobban érdekelt, hogy kicsoda ő, milyen impulzusok érték az életben, illetve, hogy miről is szólnak a dalszövegek ezen a bizonyos albumon, és elképedtem.

Az album címében szereplő Carrie és Lowell a szerző édesanyja és nevelőapja. Carrie egész életében bipoláris zavarral, skizofréniával küzdött, melyet csak rontott drogfüggősége. A fiatal Sufjant többször magára hagyta, aki erről többször is énekel dalaiban. Lowell Brams öt évig élt Sufjan édesanyjával és az albumon a reménység szimbólumaként jelenik meg. Jelenleg Lowell vezeti Sufjan saját kiadóját, az Asthmatic Kittyt, míg Carrie 2012-ben elhunyt gyomorrákban.

Ahogy egyre mélyebbre ástam magam az életműben folyamatosan fedeztem fel a visszatérő témákat: gyerekkor, család, gyász, depresszió, magány, hit és újjászületés, melyek külön-külön egyes albumok vezérmotívumai is (pl. Illinois = gyerekkor). A Carrie & Lowell képes ezekről a témákról annyira kellemesen, tisztán és mégis fájdalmasan beszélni, hogy érezhetően kiteljesedik művészileg és talán egzisztenciálisan is mindaz, ami Sufjan Stevenst eddig foglalkoztatta. Tényleg úgy érzem, hogy ezen az albumon sikerült az élet teljességének megfogalmazódnia.

A cikk teljes terjedelmében a kotoszo.blog.hu oldalon érhető el.