Danhauser László óbudai polgári család sarja volt. Érettségi után szülei ösztönzésére egy évig építészmérnök-hallgató volt, de az aktív óbudai gyülekezeti életnek, a helyi lelkésznek és a cserkészcsapat hívő vezetőinek a hatására megérett benne a döntés: lelkész szeretne lenni, hogy másoknak is hirdethesse a megtalált üdvösségről szóló örömhírt és a Krisztustól megkapott boldog életet.

A teológiai tanulmányok elvégzése után 1929. szeptember 12-én a Deák téri templomban dr. Raffay Sándor püspök avatta lelkésszé. Az avatáskor elhangzott ige – Jézus szavai János evangéliumának a 21,15–19 verséből: „…szeretsz-e engem?” – egész életére meghatározó volt; erről többször örömmel beszélt.

Először esperesi segédlelkészként szolgált, majd Németországban, Tübingenben tanult ösztöndíjasként. Hazatérve a bányakerület missziós lelkésze lett, miközben művészettörténészi végzettséget szerzett. 1932-től vallástanárként dolgozott.

Az ifjúsági mozgalom aktív résztvevőjeként a fiatalokat mozgósítani tudó, jó szervező, életvidám ember volt. Vezető szerepet töltött be a Magyarországi Keresztyén Ifjúsági Egyesületben (KIE), a Pro Christ mozgalomban, valamint a Magyarországi Luther Szövetségben. Tagja volt a Baráti Mozgalomnak és a Magyarhoni Ágostai Hitvallású Evangélikus Missziói Egyesületnek is; ez utóbbinak titkára, később elnöke is volt.

1933-ban házasságot kötött korábbi lelkésze lányával, Mohr Éva tanárnővel. Házasságuk negyvenöt évig, felesége haláláig tartott; négy gyermekük született.

1942 decemberében a Budavári Evangélikus Egyházközség budahegyvidéki lelkészi körének parókus lelkészévé választották. Beiktatását Kemény Lajos esperes végezte 1943 januárjában a Bécsi kapu téri templomban 1Kir 5,5 alapján.

Igen nagy aktivitással vetette bele magát a gyülekezetszervezés munkájába. Egy kis lakásban indult a közösség élete. Itt délelőttönként hivatalos órákat, délutánonként pedig bibliaórákat, ifjúsági alkalmakat, cserkész-összejöveteleket, énekkari próbát, vasárnapi iskolai előkészítőt és összejöveteleket, bibliaiskolát és konfirmációi elõkészítõt tartottak.

Az istentiszteleteket kezdetben a Böszörményi úti polgári iskola tornatermében tartották, de különböző okok miatt nyolc alkalommal kellett máshová költözniük a sok munkával kialakított istentiszteleti helyekről. Végül az 1949-ben megvásárolt és 1951. szeptember 2-án felszentelt Tartsay Vilmos utcai épületben – egy lakásban kialakított kápolnában – a gyülekezet hosszú idõre otthonra talált.

A lelkész fáradhatatlanul kereste és gyűjtögette a nyájat. Rendszeres családlátogatásaival és a megalakított őrálló mozgalom segítségével elérte, hogy a kápolna vasárnaponként háromszor megtelt, és a gyülekezet egyéb alkalmait is sokan látogatták.

A háború befejezése után megindította az evangélizációk sorát; ezeknek aktív igehirdetője volt nemcsak Budahegyvidéken, hanem az országban több helyütt is. Ebben az időben a gyülekezeti élet is megelevenedett. Isten kegyelméből hívő munkáscsapatok alakultak a felnőttek és az ifjúság köréből; tartalmas életet élő, missziói kisugárzású, szolgáló gyülekezet vált Buda-hegyvidékből. 1951–52-ben személyesen látogatta a gyülekezet kitelepített tagjait, élelmiszerrel támogatva és a vigasztalás igéjével erősítve őket.

1952. január 11-én, tíz év munkája után Budahegyvidék levált Budavárról, és megalakult az önálló Budahegyvidéki Evangélikus Egyházközség. 1953 szeptemberétől a hűvösvölgyi szeretetintézmények pásztorolását is Danhauser Lászlóra bízták, így az ő feladata lett, hogy a Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesület által megkezdett templomépítést befejezze. Bár az anyagyülekezetnek nem volt temploma, Pesthidegkúton 1955. június 19-én templomszentelésre került sor. A buda-hegyvidéki templomépítés vágya végigkísérte Danhauser László tevékenységét; sokat fáradozott érte, de nem adatott meg neki a megvalósítás lehetősége.

1957 áprilisában a Budai Egyházmegye esperesévé választották. Danhauser Lászlónak az ötvenes évek egyházi eseményeiben tanúsított magatartása nem felelt meg az egyházi hitéleti munka ellen küzdő Állami Egyházügyi Hivatalnak. Nem nézték jó szemmel az élő, tevékeny, ifjúsággal rendelkező gyülekezetet és lelkészének az eltávolított püspökhöz, Ordass Lajoshoz fűződő hűséges barátságát sem. Az esperességről 1957. december 6-án lemondatták, 1959 elejétől „egyházi közérdekből” arra kényszerítették, hogy távozzon el szeretett gyülekezetéből.

1958. május 15-én Bakonycsernyére került, miközben családja Budapesten maradt. Egy szektából szabadult, széteső gyülekezetbe küldték, ahol ellenséges érzülettel fogadták, de Isten jóra fordította az eseményeket. Húszéves szolgálata alatt élő gyülekezet alakult ki Bakonycsernyén, amely sok fiatallal, új paplakkal, megújult templommal és orgonával gazdagodott.

„Békés helyem volt itt, nyugalom, csend, Urammal való közösség, és a szolgálat betöltötte életemet” – nyilatkozta. Innen ment nyugdíjba 1979. május 1-jén. Visszatért Budapestre. Rövid ideig az Országos Evangélikus Múzeumban dolgozott, de Káldy Zoltán püspök innen is eltávolíttatta. Felesége 1979-ben meghalt; ezután gyermekeinek, unokáinak élt, és nyugdíj-kiegészítésként a Főtávnál végzett adminisztratív munkát.

A Magyarországi Evangélikus Egyház vezetősége a rendszerváltás után megkövette Danhauser Lászlót az őt ért igazságtalanságokért. 1990. november 5-én, nyolcvannégy éves korában Ura magához szólította.

2006. február 19-én a budahegyvidéki templomban (Budapest XII. kerület, Kék Golyó u. 17.) emléktáblát avattak születése századik évfordulójának alkalmából.